Rólunk

Az egész történet 1990-ben kezdődött, amikor friss diplomásként (fizika – technika szakos tanár) Pilisszentivánra kerültem feleségemmel. Kezdő tanárként nagy kíváncsisággal és lelkesedéssel vetettem bele magam a tanításba és a kötelező munkák mellett a különböző szabadidős tevékenységekbe. Az un. bakancsosok klubját azzal a céllal alakítottam meg, hogy ne csak iskolai keretek között, tanórákon legyenek együtt a gyerekek, hanem szabadabb, kötetlenebb formában is. A falu fekvése, gyönyörű környezete kiváló lehetőséget biztosított a kirándulásokra. Ezzel együtt érlelődött a cserkészcsapat létrehozásának gondolata, amelyet dr. Nádai Béla, aki később Pilisszentiván díszpolgára lett és Szatory Árpád öregcserkész ültetett el bennem a környékbeli csapatok vezetőinek buzdítása és támogatása mellett. Később Fábry Pál, csapatunk harmadik öregcserkésze lett segítőm bölcs tanácsaival.
Időközben öregjeink az égbe költöztek, de útmutatásaik továbbra is bennünk élnek. 1991 tavaszán néhány elszánt nyolcadikos diákkal vezetőképzésen vettünk részt, és ezzel elindult a cserkészcsapat szervezése. A fenntartó szerepét a Polgármesteri Hivatal vállalta és a Fenntartó Testület -Haut József plébános, Gábeli Zoltán, Klinger János, Majtényi Árpád, Marlok Gyula, Szilvásy László- minden segítséget megadott ehhez a munkához.
A hivatalosan 1991. áprilisában bejegyzett csapatunk védőszentjének – a falu bányász múltja iránti tisztelet jeléül – Szent Borbálát választottuk.
Jelmondatunkat Mécs László költő egy versrészlete ihlette: „…vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld”.
Elkezdődtek heti rendszerességgel az őrsi foglakozások, őrsi programok, amiken a gyerekek rengeteg hasznos gyakorlati tudásra tettek szert. Hamarosan épületet is kaptunk e célra, amit cserkészotthonná alakítottunk (sajnos ez időközben elbontásra került és azóta sincs állandó helyünk). A rendszeres őrsi gyűlések, tevékenységek, a több napos portyák, a pilisi cserkészekkel való közös programok, a nyári táborok (többek között „szentiván” helységekben: Alsószentivánon, Bakonyszentivánon és Cserhátszentivánon) egy életerős ifjúsági közösséget formáltak. Ezeken kívül kerületi és országos nagytáborokon is részt vettünk (Kerületi Nagytábor, Gödöllői Emléktábor, Milleneumi Emléktábor). A cserkészcsapat jelenléte a falu életében is egyre érzékelhetőbbé vált a nemzeti és egyházi ünnepek, a társadalmi munkák (falutakarítás, temető rendezés stb.) és a természetvédelmi tevékenységek során. Szent Borbála napján együtt ünneplünk a faluközösséggel, ezzel a múlt és a jövő szépen összekapcsolódik, egymásra talál. A karácsonyi éjféli mise után pedig már szokássá vált a „cserkész forralt bor” kínálása. Kapcsolataink egyre szerteágazóbbak lettek, átszőtték a szentiváni közösségek, családok életét. Az évek alatt szorosabb kapcsolat alakult ki a Marktlegast-i testvérfaluval is. Cserkészeink többször jártak kinn, az ottani fiatalok pedig szintén eljöttek Pilisszentivánra, ahol hasonló vendégszeretetben és jó programokban volt részük. Ennek a testvérkapcsolatnak volt köszönhető gyönyörű csapatzászlónk is. A huszonöt év alatt több száz fiatal megfordult a csapatban, gyakorolhatta a cselekedve tanulást, élvezhette az alkotás, a közös munka örömét.
Gyakran idéztük a cserkészet alapítójának Lord Baden Powel tábornok utolsó szavait: „A helyes út a boldogság eléréséhez az, ha másoknak szereztek boldogságot. Kíséreljétek meg ezt a földet egy kicsit jobb állapotban hátrahagyni, mint ahogy találtátok.”
Jó néhány házasság is született a csapaton belül, és a fiatal cserkészszülők gyermekei jelentik ma a jövő cserkészgeneráció magját. Csapatunk vezetői körében, a közös munka során megosztjuk egymással a feladatokat, terheket, felelősségeket. Külön belső vezetői képzéseket, tréningeket tartunk a minőségi munka elmélyítése érdekében.  A pilisszentiváni Önkormányzat évről-évre anyagilag is támogatja múködésünket.

Jelenleg 120 fiatal van a csapatban, tízévesektől a huszonévesekig. Kétévente kiscserkész őrsöket (másodikos- harmadikos- negyedikes korosztály) indítunk, és folyamatosan gondoskodunk új vezetők képzéséről. A megszokott, hagyományos tevékenységünk mellett próbálunk új területeken is helyt állni és értékőrző módon reagálni korunk számtalan kihívására. 2005-ben csapatunk működésének segítésére egyesületet hoztunk létre (Őrláng a Fiatalokért Közhasznú Egyesület) Egyesületünk keretében olyan ifjúságnevelő programok valósulnak meg, amelyek hiánypótlóak a mai magyar társadalomban. Cserkésznevelési módszereinkkel olyan fiatalokat igyekszünk nevelni, akik egészséges értékrenddel bírnak, akik tisztelettel viszonyulnak embertársaikhoz és az értékteremtő munkavégzés lehetőségeit keresik. Egyesületünk tisztségviselői és cserkészcsapatunk vezetői munkájukat mindenféle ellenszolgáltatás nélkül végzik. A cserkészmunka alapját jelenleg is a heti őrsi foglalkozások alkotják, ahol a vezetők kb. 8-10 azonos korú és nemű gyermekkel foglalkoznak az éves csapat munkaterv alapján. Erre épülnek a korosztályos (raji) programok, valamint a csapat egészét érintő nagyobb rendezvények, események. Munkatervünk fontos részét képezik a nemzeti/kulturális (pl.: falurendezvények, nemzeti ünnepek), szociális/karitatív (pl. falutakarítás, Karitász-gyűjtés), lelki (pl. éjféli mise, Húsvéti körmenet) és természetismereti (pl. Szénások, tanösvények megismerése) programok. Emellett törekszünk a csapaton „túlmutató”, kerületi, országos cserkészprogramokba is (pl. kerületi számháború, országos teljesítménytúra, Busójárás) bekapcsolódni. A csapat életében továbbra is kiemelkedő jelentőséggel bírnak az év közbeni csapatportyák (3 napos kirándulások) és a nyári táborok (10-12 napos nomád táborok). Célunk családias hangulatban teret és alkalmat adni mindenkinek a személyes fejlődésre.
Ez úton is szeretnénk köszönetet mondani mindazoknak, akik bármilyen módon segítettek, segítenek minket, kérve továbbra is lelkesítő támogatásukat. A csapatunk minden egyes cserkészére, családjára és az előttünk álló további úthoz kérjük Isten áldását és Szent Borbála pártfogását.

Kovács Gábor,
csapatparancsnok

 

Szent Borbáláról:

Maximianus császár idejében élt Nikomédiában egy pogány férfi, név szerint Dioscorus, aki híres volt nemes nemzetségéről és temérdek evilági kincséről. Volt egy szépséges leánya, név szerint Borbála (Barbara). Mivel termetre gyönyörű volt, atyja igen szerette, s ezért egy nagyon magas toronyba záratta, melyet neki építtetett, hogy férfiú meg ne láthassa. Szent Borbála igen értelmes lévén, zsenge gyermekségétől távol tartotta magától a hiábavaló gondolatokat, és az isteni dolgokon elmélkedett. Mikor egyszer egy templomban járt, és megpillantotta a bálványokat, így szólt a szüleihez: „Mik akarnak lenni ezek az emberhez hasonló alakok?” Szülei így válaszoltak: „Hallgass! Nem emberek, hanem istenek képmásai ezek, és azt kell imádnunk bennük, amit nem tudunk és nem láthatunk.” Borbála ezt mondta: „Egykor vajon emberek voltak, akiket most tisztelünk?” „Igen” – válaszolták szülei. Ezután Szent Borbála éjjel-nappal szótlanul tépelődött, mondván: „Ha emberek voltak a mi isteneink, akkor tehát embereknek születtek, s emberként haltak meg. Ha istenek lettek volna, nem születtek lna, és nem haltak volna meg, mert az istenségnek, ha jól látom, nincsen sem kezdete, sem vége. Az ember a földből ered, mert föld az anyaga. Ha tehát az ember földből való, és ember az isten, valami megelőzte, amit az ő eredetének mondhatunk. Így inkább a földet nevezném istennek. De mivel sem a föld, sem a tűzég, sem a levegő, sem a víz – ebből a négy elemből áll az ember – nem magától van, hanem teremtmények, szükségképpen teremtőjük is van.” Lám, ennyi bölcsesség egy ilyen fiatal leányban!  Végül megismerve a szabad tudományokat, igen magasra jutott, de még hiányzott belőle az igaz Isten ismerete, a hamis isteneket viszont titokban megvetette. Amikor látta, hogy az emberek térdet hajtanak a fa- és kőistenek előtt, az érzékekkel felruházottak a néma érzéketlenek előtt, lelkében hevesen elítélte a látványt.  Eljutott Nikomédiába az a nagy port kavaró szóbeszéd, hogy a legbölcsebb alexandriai férfiú, tudniillik Origenes, kinek ékesszólása az egész földön híres volt, igazi bizonyítékokkal megismerteti az igazi istenséget, és bizonyítja a bálványok hiábavalóságát. Szent Borbála ezt hallván, szívének rejtekén igen megörült, és lázasan törte a fejét, miként juthatna el hozzá. Atyja nemes és nagy hatalmú volt, ezért nem avatta bizalmába. Mivel senki támogatója nem akadt, arra az elhatározásra jutott, hogy levelet ír a nagy bölcsességű férfiúnak, Origenesnek, és a következő szavakkal tárja fel előtte titkát: „Origenesnek, a lelke nemességéről messze földön ismert alexandriai férfiúnak szolgálóleánya, a nikomédiai Borbála. Megtudtam, hogy te vagy az igaz istenség megmutatója, vágyakozásom ékessége és megtiszteltetése. Értelmem első nyiladozásától kezdve, teljes szívemből arra vágytam, hogy eljussak az igaz Isten ismeretére. Megértettem, hogy az ember mesterséggel faragott fákban és kövekben semmiféle istenség nem lakozik, mert érzéketlenek, és sem beszélni, sem hallani nem tudnak. Ezért mindig mondogattam, hogy ezek hamis istenek, és az emberek nem lehetnek istenek, mert az embereknek van kezdetük és végük, Isten azonban az idők kezdete előtt volt. Soha nem tudtam isteneknek hinni azokat, akiket halandó embereknek ismertem meg. Számos helyzetben mindig úgy gondoltam, kétségkívül létezik rejtve a nékünk ismeretlen Isten, aki egymaga alkotott mindent, akit mindig szerettem, akinek magamat kezdettől fogva fölajánlottam, akitől az vagyok, aki vagyok. Nem csalódom, ha úgy érzem, hogy az ő lelke éltet, s nem tágítok, amíg el nem jutok hozzá. Ezért hírneved nagyságától megérintve, tiszteletre méltó Atya, elhatároztam, hogy amazok helyett csakis annak az Istennek kutatására adom magamat, akinek ismerete tudomásom szerint nálad van. Ezért, ha úgy van, miként mondják, könyörögve kérlek, hogy méltóztasd szétoszlatni szolgálóleányodban a tudatlanság éji sötétjét és a zavar káoszát, hozd fel számára az igazság napját és az értelem fényét. Vágyakozom ugyanis az igaz Isten megismerésére, aki teremtette a láthatókat és láthatatlanokat. Vajon valóban egy-e, amit magamban már régóta fontolgatok stb.” Ezt a levelet küldte el Origenes paphoz Alexandriába, mely Afrika egyik részének fővárosa, igen távol Nikomédiától. S hogy a követség, melyet útnak indított, elérje célját, Istenhez, akit ismert, szívének kamrájában könnyeket hullatva így szólt: „Uram, erősítsd meg lépteit annak, akit szolgádhoz küldtem, nehogy engem vagy őt a halál megelőzzön, mielőtt a válasz megérkeznék.” Ilyen és efféle ájtatos kérésekkel ért a követ Alexandriába. Origenesre az alexandriai császár anyjának, Mammaeának a palotájában talált rá, ahol a keresztény vallás tanításával foglalatoskodott. Nagy örömmel fogadta Borbála levelét, és dicsérte az Urat, hogy ilyen magot támasztott, és ilyeneket cselekszik. És Origenes, a kiváló tanító tüstént nekifogott, s eleget tett Borbála kívánságának: „Origenes, az igaz Isten jeles papja, és amennyire lehet, megmutatója, ki még Alexandriában él, a barbár népből való Borbálának Isten fiai közé való örökbefogadását, és Jézus Krisztus igaz üdvözletét küldi. Miként írtad, tudni szeretnéd, hogy ki az igaz Isten. Tudnod kell, hogy egy az igaz Isten a lényegben, de hármas a személyben, tudniillik Atya, Fiú és Szentlélek. Aki mindezt hiszi, birtokában van annak, amivel Istenhez érhet. Te pedig ezeket értsd meg, és ha megértetted, hidd, és ha valami még hiányozna vágyad teljességéhez, kérdezd a követet, aki majd kioktat téged a szent törvényre, és felolvassa a magával vitt könyveket. Ne vonakodjál Krisztus nevéért átadni magad sok-sok szenvedésnek. Maga az Úr mondja ugyanis az evangélium szavával: Aki pedig lelkét elveszti érettem ebben a világban, megtartja azt az örök életre (Mk 8,35).  Origenes elküldött egyet az övéi közül Borbála követével, hogy hő kívánságát illő módon teljesítse. Borbála követe előrement, és hírül adta, hogy elhozta magával az Isten emberét követként. Kint áll az ajtó előtt, szabad-e neki belépni? Akkor Borbála behívatta a férfit, aki belépve Krisztusban üdvözölte. Borbála fogadva a köszöntést, meghajtotta magát, amivel mind az Isten nevét, mind a férfit megtisztelte. A látogató hírére eljött hozzá atyja, s látván az ismeretlen férfit, aggódva szólt: „Ki ez és miért van itt?” Leánya így válaszolt: „Alexandriából való, és járatos az orvoslásban, azt állítja, hogy Alexandrában van a mestere, és hogy az orvosok gyakorlatával szemben a lelkeket is meggyógyítja.” Ezt hallván atyja eltávozott, és megengedte nekik, hogy beszélgessenek. Akkor Bálint pap és Borbála felfedték egymás előtt titkaikat. Miután Borbála elolvasta a levelet, sokat tanult belőle; ami pedig a levélből kimaradt, kívánságának betöltésére, kikérdezte a küldöttet, és megfelelő választ is kapott. Megtudta, miképpen egy Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek, és miként küldte az Atya a Fiút, hogy az emberi természetet magára véve visszatérítse az elveszett embert, a foglyot megváltsa, és a szent fürdő által bűneit lemossa. Borbála sietett elnyerni a keresztség kegyelmét, és ugyanezen Bálint pap, akit Origenes küldött hozzá, megkeresztelte a toronyban, ahova atyja bezáratta. Mást is kérdezett még Isten dolgairól, és az odafönt valókról. Az Origenes által küldött könyveket mohón elolvasta, és – még tanító nélkül is – erősen növekedett az isteni dolgok tudományában és az isteni bölcsességben.  Azt írják róla, hogy mivel szép volt, a vidék előkelőségei kérték atyját, hogy fogadja el őket vőül, Az atya pedig a toronyba ment, és megpróbálta rábeszélni leányát, mondván: „Lányom, egynémely hatalmasok megemlítették, hogy feleségül vennének téged. Mit szólnál ehhez?” Borbála pedig atyjára pillantva haragosan szólt; „Ne kényszeríts erre, atyám!” Atyja eltávozott, és a toronyból leszállva egy sereg mesterembert fogadott fel, hogy építsenek egy fürdőt. Meghagyta, hogy milyen legyen, mindegyiknek egy összegben kiadta a bérét, és messze földre utazott.  A toronyból leereszkedett Isten szolgálóleánya, hogy lássa a munkát, amit végeztek, és látta, hogy északi irányba csak két ablak néz. Így szólt a mesteremberekhez: „Miért csak két ablakot hagytatok?” Azt válaszolták: „Atyád rendelkezett így.” Mire ő: „Vágjatok nekem is egy ablakot!” A munkások azt mondták: „Félünk, úrnőnk, hogy atyád megneheztel ránk.” Erre az Isten szolgálóleánya: „Csak csináljátok meg nekem azt az ablakot, efelől majd megnyugtatom atyámat.” Ők pedig vágtak egy újabb ablakot is. Le s föl sétált a fürdőházban, s kelet felé ujjával megrajzolta egy értékes márványkereszt helyét, majd fölhágott a toronyba, és szemébe ötlöttek az atyja által tisztelt bálványok. A Szentlélektől áthatva arcukba köpött, mondván: „Legyenek hasonlatosak hozzátok, akik megcsináltak benneteket, és azok is, akik bíznak bennetek!” Dolga végeztével atyja visszatért az utazásból, és észrevéve a három ablakot, így szól a mesterekhez: „Miért csináltatok három ablakot?” Azt válaszolták: „Lányod parancsolta így.” Leányát erre megkérdezte: „Te parancsoltad meg, hogy három ablak legyen?” Mire Borbála: „Igen, én, s helyesen tettem, mivel három ablak világosítja meg az embert.” Apja levitte magával a lányt a fürdőházba, s azt kérdezte tőle: „Hogyan adhat több fényt két ablaknál három?” Borbála így válaszolt: „Három világítja meg a világot, s szabályozza a csillagok járását, tudniillik az Atya, a Fiú és a Szentlélek, és ez a három személy egylényegű.” Atyja ekkor haragra lobbanva kardot rántott, hogy megölje, de Borbála az Úrhoz könyörgött, s megnyílt a kövezet, magába fogadta és kivetette egy hegytetőre, ahol két pásztor terelgette juhait. Megtudták, hogy atyja színe elől menekült Borbála a sziklára. Atyja pedig, miközben mindenfelé kutatott utána, elvetődött a pásztorokhoz, s megkérdezte, látták-e Borbálát, a leányát. Egyikük, észrevéve az atya haragját, megesküdött, hogy nem ismeri, a másik azonban ujjával elárulta a lányt. Szent Borbála megátkozta árulóját, mire az rögtön márványszoborrá változott, juhai pedig sáskákká. Ez azonban apokrif hagyomány. Az atya rátalálva leányára, megkorbácsolta, hajánál fogva maga után vonszolta, bilincsbe verette, és a cellát kulcsra zárta, hogy senki se nyithasson rá. Őröket állított, amíg elment jelenteni a történteket az elöljárónak, Marcianusnak. Az elöljáró értesülvén a dologról maga elé rendelte a leányt, majd csodálatos szépségét látván, így szólt: „Mit akarsz? Légy irgalmas magadhoz, és áldozz az isteneknek, különben kegyetlen kínzásokkal lakolsz!” Mire ő: „Nekem az én Istenemnek, Jézus Krisztusnak kell áldoznom, ki az eget és földet teremtette, s mind, amik azokban vannak (Zsolt 145,6). A démonaidról így szólt a próféta: »Szájok vagyon, és nem szólnak, szemek vagyon, és nem látnak« (Zsolt 134,16). Ilyenek legyenek, akik csinálták őket, és azok is, akik bíznak bennük,” Akkor az elöljáró haragra lobbanva parancsot adott, hogy vetkőztessék le, és húsát bikacsökkel irgalmatlanul hasogassák fel, úgy, hogy egész testét vér borítsa; majd börtönbe záratta, míg eldönti, hogy milyen büntetéssel veszejtse el. Éjféltájban égi fény ragyogta körül Borbálát, melyben megjelent Krisztus, mondván: „Légy erős, leányom, mert szenvedéseidért bőséges lesz az öröm az égben és a földön. Ne ijedj meg a zsarnok fenyegetéseitől, én veled vagyok, és megszabadítlak minden csapástól, amit rád mérnek, mintha nem is lettek volna.” Szent Borbála örvendezett és ujjongott az Úr bátorításán. Reggelre kelvén az elöljáró előhozatta és szemügyre vette a leányt, akin az elszenvedett kínzásoknak nyoma sem látszott. Így szólt Borbálához: „Lám, milyen jóindulatúak hozzád az istenek, szeretnek téged, hiszen begyógyították az ütések nyomát.” Borbála így válaszolt: „Olyanok a te isteneid, mint te magad, süketek, vakok és némák. Miként tudták volna meggyógyítani sebeimet azok, akik maguknak sem tudnak gyógyírt találni? Az pedig, aki engem meggyógyított, Krisztus, az élő Isten fia, akit nem látsz, mert az ördög megkeményítette a te szívedet.” Akkor az elöljáró, mint ordító oroszlán, égő fáklyákat köttetett oldalához, és kalapáccsal verette fejét. Borbála azonban az égre nézett, mondván: „Te tudod, Uram, ismersz engem, hogy irántad érzett szerelmem miatt szenvedek, ne hagyj hát el engem!” Ekkor a kegyetlen elöljáró karddal lemetszette kebleit. Borbála az égre pillantva, így szólt: „Ne vess el engem orcád elől, Uram, és Szent Lelkedet ne vedd el tőlem” (Zsolt 50,13). Mikor pedig ezt a csapást is bátran kiállta, parancsot adott az elöljáró, hogy mezítelenül hajtsák körül a vidéken, s közben korbácsolják. Krisztus vértanúja azonban az égre tekintve, így szólt: „Uram Istenem, aki betakarod az eget a felhőkkel, légy segítőm és oltalmazóm (Zsolt 27,7), fedd be az én testemet, ne láthassák gonosz férfiszemek.” Mikor ezeket kimondta, leszállt az Úr angyala és fényes lepellel borította be. Amikor a kegyetlen elöljáró ezt látta, parancsot adott, hogy karddal vágják le. Ekkor az atya, akiben forrt a harag, átvette a lányt az elöljárótól és felvezette a hegyre. Borbála pedig örömében siettette, hogy elnyerhesse az örök élet tökéletes nyugalmát. Felérvén a hegyre, könyörgött az Úrhoz, így szólván: „Úr Jézus Krisztus, akinek minden engedelmeskedik, teljesítsd azt az egy kérésemet, hogy ha valaki megemlékezik nevedről, fölidézve szenvedésemet, Uram, ne emlékezz bűneire az ítélet napján, hanem légy kegyes hozzá, hiszen tudod, hogy test vagyunk.” Szózat hallatszott az égből: „Gyönyörűségem, pihenj meg Atyámnak házában, ki van a mennyekben; amit kívántál, megadatott néked.” Ezután Krisztus vértanúja az említett helyhez ért, és ott bevégezte vértanúságát. Tulajdon atyja nyakazta le! Miközben atyja a hegyről leereszkedett, tűz szállt alá az égből és elemésztette, hogy hamva sem maradt. Krisztus szent vértanúja, Borbála, Juliannával együtt, december hónap negyedik napján végezte be életét, Maximianus uralkodása és Marcianus elöljárósága idején. Volt egy nemes, szászföldi gróf, aki elfogta egy ellenfelét, egy toronyba záratta, és súlyos büntetés terhe mellett meghagyta családjának: se ételt, se italt ne adjanak neki, hogy minél előbb éhen haljon. Miután már jó ideje étlen-szomjan maradt a fogoly, gyászos és panaszos hangon kérlelte a toronyőrt, hogy adna neki egy kevés kenyeret a dicsőséges szűz, Borbála iránti tiszteletből, hogy éhen ne haljon. Az őr ügyet sem vetett a kiáltozásra és könyörgésre, amaz pedig így feküdt ott egy darabig, és senkinek nem válaszolt. Az őr úgy vélte, hogy már meghalhatott, és kérte urát, hogy adjon engedélyt a tetem kihozására, mielőtt oszlani kezdene. Kötelet kötöttek a fogoly nyakába, felhúzták a torony tetejére és a magasból levetették. Miután földet ért, rögtön felegyenesedett, s mindazok, akik ott voltak, láttára hanyatt-homlok menekülni kezdtek. Ő pedig kedvesen intette őket és kérte, hogy az Istenért el ne szaladjanak, inkább jöjjenek közelebb. Miután odaléptek, megkérdezték, hogyan lehetséges ez, és hogy lehet, hogy még él. Így felelt nekik: „Borbála, a szent szűz, minden viszontagságom során megoltalmazott, és mikor kidobtak a toronyból, szentséges kezével fogott fel. Nem halhatok meg, csak meggyónva, szentáldozással megerősítve, és az utolsó kenetet fölvéve.” „Honnan ez a kegyelem?” – kérdezték. Mire ő: „Minden év minden egyes napján böjttel és imádsággal tiszteltem Borbálát, és megszerezte nekem Istennél ezt a kegyelmet, hogy szentségek nélkül nem halhatok meg.” Mihelyt megkapta a szentségeket, kilehelte a lelkét. Egy másik példát a rómaiak felséges királyának, Adolfnak idejéből olvasunk. Történt egyszer, hogy egy gróf, a király parancsára, a keleti részeken lett elöljáró. Idő multával egyik, lovagi nemzetségből származó famulusát megvádolták, hogy megbecstelenített egy szüzet. Elfogták és bilincsbe verték, amíg a nemesek és a város döntenek, hogy milyen büntetést szabjanak ki rá. A megszabott időpontban mindnyájan egybegyűltek, az ifjút elővezették, ő esengve kérte, hogy meggyónhassék. Gyóntatót hívnak, aki meghallgatva, ártatlannak találta. Ezért a pap azt a tanácsot adta neki, hogy fogadjon örökös szolgálatot Szent Borbálának, s ne menjen vissza házába, ne térjen haza, míg meg nem látogatta a poroszföldi Antiquum Culment. Az ifjú így is tett. Közben a nő fennhangon kiáltozva ítéletet követel, az ifjút a bíróság elé vezetik, a bíró ítéletet hirdet, az ifjú már le is mond életéről. Egy idegen lépett ekkor elő, akit senki sem ismert, biztatván az ifjút, hogy kérje meg a bírót, hadd tegyen ő is vallomást. Így is történt. Akkor az egész nép összeszaladt, hogy ez a jöttment mit akar mondani. A jövevény ésszerűen kimutatta, hogy az ifjú ellen felhozott vád semmis, és ezt állhatatosan bizonyította is. A nemesek, a polgárok és az összes jelenlevő elfogadta az érvelést. Az ítéletet visszavonták, mert az emberi értelmet meghaladó bizonyságoknak senki sem mondhat ellene. Míg az említett ifjú a bíróság előtt állt, túláradó örömében a földre akart borulni, de úgy esett, hogy átkarolta a bíró nyakát. Ezt látva rárontottak a poroszlók. Apja és barátai reményvesztetten sírtak, jajveszékeltek, és félholtan hagyták magára. A gyóntató erről értesülvén, bizalmasan így szólt a barátokhoz: „Ne rendüljön meg bizalmatok egy pillanatra sem Szent Borbála jótéteményeiben, mert bizonyosan tudom, hogy az ifjú egészséges, és semmi bántódása nem esik.” Amikor atyja és barátai odasiettek, egyetlen sebhelyet sem találtak rajta. Örömmel köszöntötték a Szent Borbála érdemei árán kapott jótéteményeket, és magasztalva dicsérték a szentet. Az ifjú végül Szent Borbála szolgálatában végezte be életét. fordította: Veszprémy László Szent Borbála ima  Ó, szent Borbála, dicső menyasszony, Testemet és lelkemet én Reád bízom. Úgy halálban, mint életben: Légy nekem mindig védőszentem, Utolsó órámban, hogy Krisztus szent Testét Magamhoz fogadjam. Isten irgalmában részesüljek, Amikor testemből elszáll a lelkem. A rossz szellemet taszítsd el tőle, Védő jóságoddal maradj mellettem, És vidd Istenhez megtért lelkemet! Ámen 1950. augusztus 9-én Roderburg Ernő plébános engedélyt kér a meglévő főoltár kép mellé egy Szt. Borbálát ábrázoló kép festésére, Feszty Masa művésznőtől. A szentet a legendából ismert környezetben, egy vártoronyban ábrázolta a művésznő a vértanúk jelképével, a pálmaággal és a karddal, amivel apja elvette életét. Ernő atya megkapta az egyházi jóváhagyást a festmény elkészítéséhez. A festményhez a korábbi főoltárkép vásznát szánták, ám - mivel a régi a mai napig is megvan – végül új vászonra került a bányászok védőszentjét ábrázoló kép. A kép a mellékoltár fölé került, a mai ambó mögött lévő falra, ahonnan 1975-ben került át a templomhajó nyugati falára az ablakpárok közé. Onnan 2013-ban visszakerült a korábbi helyére, az ambó fölé. 1950. december 3-án a 10 órai szentmise keretében a képet a megyéspüspök, Shvoy Lajos áldotta meg. DECEMBER 4. BORBÁLA NAPJA A Borbála-nap hiedelmei és szokásai hasonlóak a Luca-napéhoz, de a magyar nyelvterületen csak szórványosan terjedtek el. Borbála-napkor nem szabad fonni. A Mura-vidéken azért nem nyúlnak a rokkához, mert Borbála bedobná az ablakon az orsót, a fonál kóccá válna, és a marhák lábára tekeredne, azok pedig megsántulnának. Nem szabad varrni, akárcsak Lucakor, mert bevarrnák a tyúkok fenekét. Borbála-napkor is jártak kotyolni a fiúk. Mondókájuk végeztével leguggoltak a következő felkiáltással: „Igy üjje meg a kentek kotlósa a tojást!”  Söpörni sem szabad, mert elsöpörnék a szerencsét. Akárcsak az egész téli ünnepkörben, Borbála-napkor sem hoz szerencsét a házra a női látogató, ha mégis odatévedne, seprűvel verik ki. A boszorkányok rontása miatt tilos ezen a napon ruhadarabot kinthagyni. Az ajándékozás, kölcsönzés is elvinné a szerencsét a háztól. Vannak erre a napra javasolt tevékenységek, így Göcsejben a tollfosztás, egyes baranyai falvakban a borfejtés. Borbálakor vagy Lucakor csíráztattak búzát, mely karácsonyra kizöldülve a következő év termésére jósol. Ugyancsak e napon is szoktak gyümölcságat vízbe tenni, hogy karácsonyra kizöldülve a leány férjhezmenetelére jósoljon. A Középső-Ipoly mentén, Paláston gyümölcságat tettek vízbe, ha karácsonyra kivirágzott, a leány közeli férjhezmenetelére jósolt. Doroszlón ugyan virágoztattak borbálaágat, de nem kötötték hozzá a férjhezmenetelre való jóslást. Ha karácsonyig kihajtott, a következő év jó termésére jósolt.